Kedveseim!

            Most újra itt vagyunk a collegamentón, a januári collegamentón.

            Már megígértem, hogy a Szentatya levelének egy részletéről fogunk beszélni.

Ma különösen arról, amiben meghatározza az egyházban és a világban betöltött szerepünket, a küldetésünket.

            A Pápa mindannyiunkat a “párbeszéd apostolainak” nevez. “Az egyház tanításával összhangban a fokolarinák és a fokolarinók a párbeszéd apostolai lettek” – írja. Soha nem neveztek még így bennünket, bár minden tevékenységünk lényege ebben áll, a dialógusban.

            Tehát föl kell tennünk a kérdést: milyennek szeretne bennünket a Szentatya? Milyennek szeretné Isten a “párbeszéd apostolait”?

            Időről időre megismétlődő tevékenységre gondolnak vajon, találkozásokra más katolikusokkal, egyénekkel vagy csoportokkal, más keresztény egyházak tagjaival, más vallások követőivel és a jóakaratú emberekkel?

            Kétségtelenül így van. Azonban mi fokolarinik, akik egy közösségi lelkiségre vagyunk hivatva, csak akkor tudjuk jól teljesíteni ezt a fontos kötelességünket, ha állandó dialógusban élünk.

            Hogy miért? Mert mindannyian arra vagyunk meghívva, hogy a Szentháromság tükre legyünk, ahol a három isteni Személy állandó párbeszédben áll egymással, örökké egy és örökké külöböző.

            Számunkra ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy bármikor, amikor testvéreink közül valakivel vagy valakikkel találkozunk, közvetlenül, vagy közvetetten: telefonon vagy írásban, vagy amikor érte vagy értük dolgozunk vagy imádkozunk, akkor éreznünk kell, hogy állandó párbeszédben állunk, meg vagyunk hívva a párbeszédre.

            Hogyan lehetséges ez?

            Ha megnyílunk felé – a testvérünk felé –, ha üres lélekkel hallgatjuk meg, amit a testvér szeretne, amit mond, ami aggasztja, amire vágyik. S ha ez megtörtént, akkor mi következünk, hogy a kellő időben odaadjuk azt, amire szükség van.

            És ha egyes pillanatokban magunkkal kell törődnünk (hogy együnk, pihenjünk, felöltözzünk, stb.), akkor azt is a testvérek szolgálatára tegyük, mindig szem előtt tartva azokat, akik ránk várnak. Így és csak így járulhatunk hozzá hatékonyan, hogy egyházunk “a közösség otthona és iskolája” legyen, ha állandóan éljük az “egység lelkiségét”, azaz a “közösségi lelkiséget”. Csak így tudjuk előmozdítani más egyházakhoz és keresztény közösségekhez tartozó testvéreinkkel együtt az egyház egységét, és így tudjuk felépíteni más vallások és kultúrák követőivel együtt az egyetemes testvériség egyre többeket átölelő darabját.

            Február folyamán tehát érezzük magunkat mindannyian a “párbeszéd apostolainak” és éljünk is így. Természetesen ez 360°-os párbeszédet jelent, de jól kell elkezdeni: minden testvért, akivel találkozunk, úgy kell szeretnünk, hogy az életünket is kész vagyunk neki ajándékozni.

                                                                       Chiara

Részletek a 2004. január 22-i collegamentóból