Ferenc pápa az „Új humanizmus Krisztus Jézusban” címmel beszédet intézett az olasz katolikus egyház nemzeti kongresszusának 2500 résztvevőjéhez 2015. november 10-én, a firenzei Liliomos Szűz Mária székesegyházban.

Különösen is felhívom figyelmeteket a párbeszéd és a találkozás képességére. A párbeszéd nem tárgyalást jelent. Tárgyaláskor mindenki igyekszik megszerezni magának a saját „szeletét” a közös tortából. Nem erre gondolok, hanem arra, hogy keressük a közös jót mindenki számára; hogy közösen vitázunk, sőt mondhatnám, hogy közösen még meg is haragszunk egymásra, hogy a mindenki számára legjobb megoldáson gondolkodunk. Sokszor előfordul, hogy a találkozás konfliktusba ágyazódik. Ahol párbeszédet folytatnak, ott konfliktus keletkezik: logikus és előre látható, hogy így legyen. Nem szabad félnünk tőle, sem letagadnunk, hanem el kell fogadnunk. „El kell fogadnunk, hogy a konfliktust el kell viselni, és egy új folyamat összekötő láncszemévé kell feloldani és átalakítani” (Evangelii gaudium, 227).

De mindig emlékeznünk kell arra, hogy nincs olyan hiteles humanizmus, amely ne venné figyelembe a szeretetet mint az emberek közötti kapcsolatot, legyen az személyközi, meghitt, szociális, politikai vagy szellemi kapcsolat. Ez az alapja a párbeszéd és a találkozás szükségességének, hogy másokkal együtt építsük a polgári társadalmat. Mi tudjuk, hogy az emberek közötti ellenségeskedésére, amelyet Thomas Hobbes a híres homo homini lupus(ember embernek farkasa) mondással magyarázott, a legjobb válasz Jézus „Ecce homo”-ja, aki nem vádaskodik, hanem elfogad, saját bőrét viszi vásárra, és megment.

Az olasz társadalom akkor épül, amikor különböző kulturális értékei képesek építő párbeszédet kezdeni egymással: a népi, akadémiai, ifjúsági, művészeti, technológiai, gazdasági, politikai, tömegkommunikációs… értékek. Az egyház legyen a párbeszéd, a találkozás, az egység kovásza. Egyébként hitünk különféle megfogalmazásai is egymástól eltérő kultúrák, közösségek és valóságok párbeszédének és találkozásának a gyümölcsei: sőt, épp a szembesítés és a kritika az, ami segít minket, hogy megvédjük a teológiát attól, hogy ideológiává váljon.

Azt se felejtsétek el, hogy hogy a párbeszéd legjobb módja nem az, amikor beszélgetünk és vitázunk, hanem az, amikor közösen csinálunk valamit, közösen hozunk létre valamit, közösen szövünk terveket: de nemcsak a mieinkkel, katolikusokkal, hanem minden jóakaratú emberrel közösen.

És attól való félelem nélkül, hogy a minden igazi párbeszédhez szükséges exodust végbevisszük. Különben nem lehetséges megérteni a másik oldal érveit, és azt sem lehet teljesen megérteni, hogy a testvér többet számít az álláspontoknál, amelyeket távolinak ítélünk a mi hiteles bizonyosságainknál. A testvér!

De az egyháznak világos választ kell tudnia adni a politikai vitákban felmerülő fenyegető kérdésekre is: ez az egyik formája annak a sajátos segítésnek, amellyel a hívők hozzá tudnak járulni a közös társadalom építéséhez. A hívők állampolgárok. És ezt itt, Firenzében mondom, ahol a művészet, a hit és az állampolgárság mindig dinamikus egyensúlyban állt egymással feljelentés és javaslat között. A nemzet nem egy múzeum, hanem egy folyamatosan épülő kollektív mű, ahol éppen egymástól eltérő dolgokat kell közösbe tenni, beleértve a politikai vagy vallási hovatartozást is.

Főképpen hozzátok, fiatalokhoz intézek felhívást, mert ti „erősek vagytok” – mondta János apostol (1Jn 1,14). Fiatalok, győzzétek le a fásultságot! Senki se nézzen le titeket fiatalságotok miatt! Legyetek példaképek mind beszédben, mind cselekvésben (vö. 1Tim 4,12). Kérlek, legyetek Olaszország építői, dolgozzatok egy jobb Itáliáért! Kérlek, ne erkélyről nézzétek az életet, hanem tegyétek oda magatokat, vegyetek részt a széles társadalmi és politikai párbeszédben. Hívő kezeteket nyújtsátok az ég felé, de ezt úgy tegyétek, hogy közben olyan kapcsolatokra építetek várost, amelyeknek az istenszeretet az alapja. És így szabadok lesztek arra, hogy elfogadjátok a mai kihívásokat, hogy meg tudjátok élni a változásokat az átalakulásokat.

Mondhatjuk, hogy ma nem változások korszakát éljük át, hanemkorszakváltást élünk át. A mai megélt helyzetek tehát új kihívásokat jelentenek számunkra, amelyeket nemegyszer megértenünk is nehéz. Korunk megkívánja tőlünk, hogy a problémákat kihívásként és ne akadályként éljük meg: az Úr tevékenykedik és működik a világban! Ti tehát menjetek ki az utakra, az útkereszteződésekre, és kivétel nélkül mindenkit hívjatok, akit csak találtok (vö. Mt 22,9). Főképpen azoknak segítsetek, akik az útszélen maradtak, a „sántákat, bénákat, vakokat, süketeket” (Mt 15,30). Bárhol legyetek, ne építsetek sose falakat, se határokat, hanem tereket és tábori kórházakat.